17. fejezet
Gondolatok és érzelmek nélkül

Az egész heti gyakorlás kellőképpen kifárasztotta mind a gyerekeket mid pedig ideiglenes tanítóikat. Az esti vacsorára visszaérve a kicsik ugyan fáradtak voltak, de sosem lehetett őket panaszkodni hallani. Sok idősebb diák el is szégyellte magát, mert ők mindig nyavalyogtak az edzések után. Elnézve a kicsik hozzáállását ők is komolyabban kezdtek el foglalkozni a felkészüléssel. A hétvége hamar eljött és önkéntes tanáraink igencsak el voltak maradva az egész heti tananyaggal és házi feladatokkal.

Mint mindig Hermione a könyvtárban töltötte a szabadidejét és eszeveszetten körmölte házi dolgozatát. A fiúk csak azt várták, hogy a lány kész legyen vele, és ők lemásolhassák. Hermione minden igyekezete hiábavaló volt a téren hogy a fiúkat leszoktassa eme kellemetlen szokásukról. Ám ehhez már késő volt, és a fiúk ellen nem tudott mit tenni. Az utóbbi időben, mióta megkezdődtek a DS edzések, egyre többet beszélgetett Lunával.

A lánynak furcsa szokásai ellenére mindig volt valami meglepő, de őszinte mondanivalója. Hermione ilyenkor igazán ijesztőnek találta barátnőjét, mert az egyik pillanatról a másikra változott át hóbortos kislányból komoly nővé. Most is együtt tanultak a könyvtárban, pontosabban a szőke lány elvarázsolva nézte a kinti naplementét, Hermione pedig lassan befejezte a háziját.

- Luna én hamarosan megyek. Még Harryék is le akarják másolni a háziimat. - fintorgott egyet.

- Persze menj csak… Hermione?

- Igen? - fordult visszafelé a lány felé.

- Tudom, hogy kerestek valamit, és nem mondhatsz róla semmit de… gondolj bele, hogy az illetőnek mi a kedvenc helye. Mihez fűzik boldog emlékek? Akkor megtalálod, ami elveszett.

- Na igen, Hermionét ismét elkapta a szívszélütés. A szőke lányból már megint előtört az ijesztően realista fele. Hermione bólintott majd felszaladt a klubhelyiségbe. Odalent szinte senkit nem talált, így felnézett a fiúk szobájába, de az is üres volt .

- Biztosan megint sakkoznak. - Azzal letette a teleírt pergament Harry ágyára és elvonult a saját szobájukba. Éppen csak leült egy kicsit mikor már el is nyomta az álom. Furcsa képsorok követték egymást egyszer a könyvtárban volt máskor, pedig egy kertben. Álmában Luna újra elmondta neki, amit egyszer már a könyvtárban is hallott.

Hermione számára kezdett körvonalazódni egy lehetséges ötlet, de mielőtt megjelenhetett volna lelki szemei előtt ennek a helynek a képe felébredt. Rögtön az álombéli eseményeken kezdett gondolkozni.

- Egy olyan hely, amihez kötődik. Ahol jól érezte magát. Ami őt szimbolizálja - töprengett a lány. – Igazából mi ő? Megveti a sárvérűeket, és legszívesebben kiirtaná az összeset. Ez oké, de hely, ami ezt szimbolizálja és neki is köze, van hozzá... - Nem tudta befejezni a gondolatmenetet, mert ekkor egy fekete bagoly kopogott az ablakon. A lány kelletlenül fölállt és beengedte az állatot. Az viszont nem mozdult előle.

- Szóval nekem hoztad? - kérdezte a madarat, amint levette a lábáról a borítékot. Az csak hallgatott és mikor lekerült a csomag a lábáról egy szempillantás alatt el is tűnt. Hermione csak vállat vont és úgy döntött lemegy a nagyterembe. Letette a levelet az asztalra és elkezdett öltözni, s mikor készen állt, elindult.

Furcsa volt a kezében tartani a borítékot, valahogy rossz érzése volt tőle. A borítékon csak az állt Mágiaügyi Minisztérium Mágikus bűnüldözési Hivatal. A lány nagy levegőt vett és kibontotta, ám mikor a levél végéhez ért úgy érezte a világ, kiszalad a lába alól és ő örökre a sötétségbe vész.

Remegő kézzel tette el a pergament és határozott léptekkel elindult a Titkok Kamrája felé. Már tudta, hova kell mennie, és hol kell keresnie az utolsó előtti Horcruxot. Óvatosan közlekedett a földalatti járatokban, szeme előtt már csak egyetlen cél lebegett „Elpusztítani Hugrabug Kelyhét”.

Határozott lépteinek zaja felerősödött mikor elért a csarnokba ahol egy óriási kígyó lecsupaszodott csontváza feküdt. Hermione felvett egy fogat az elpusztult állat maradványai közül és tovább ment. Később eljutott egy falig, melyet csak véráldozattal lehetett kinyitni. A lány elővett egy kést és megvágta kezét. A vérét rákente a falra, amiből kivált egy ajtó és ő bebocsátást nyert.


Már este volt és a kis kupaktanács a megszokott helyén gyülekezett. Csak egy emberre vártak de ő még mindig nem érkezett meg.

- Hol van Hermione? - kérdezte Eileen. A többiek vállat vontak.

- Nem tudom tegnap dél óta nem is, láttuk - hadarta Ron.

- Én sem láttam az ebédlőben az óta. Vajon hol lehet? - komorult el Piton arca.

- A lányok azt mondták tegnap este, hogy már alszik és mikor reggel felkeltek ő már eltűnt - mesélte Harry.

- Harry, nálad van a térkép? - ugrott be a megoldás Ginnynek. A fiú előhalászott a zsebéből egy darab pergament. Miután kinyitotta, kiterítette a kisasztlara. Mindenki körbeállta és keresni kezdtek egy pontot de, akárhogy nézték, nem találták.

- Nem működik a térképed Potter! - grimaszolt Piton.

- De a működi csak Hermione vagy nincs a kastély területén, vagy olyan helyen van, ami le van védve. De… - hirtelen elhallgatott.

- Mi de, Potter? - sürgette Draco.

- Nem az lehetetlen - rázta meg a fejét a fiú. – A térkép csak az élőket illetve a szellemeket mutatja - suttogta rémülten. A többiek levegő után kapkodtak idegesen.

- Lehet, hogy a szükség szobájában van - jött a nyugtató válasz Alextől.

- Nem hiszem, én most jöttem onnan és rajtam kívül senki nem volt bent. - Nézett körbe idegesen Draco.

- Akkor hol lehet?! - Végül összehajtották a térképet és visszaültek a kandalló elé. Már este nyolc is elmúlt, mikor halk kopogtatás hallatszott az ajtón és kis idő után egy eléggé megviselt Hermione lépett be rajta. Mindenki megkönnyebbült mikor meglátta, és rögtön kérdezgetni kezdték.

- Hol voltál?

- Mit csináltál?

- Mi történt veled? - És ehhez hasonló kérdésekkel bombázták az amúgy is elgyötört lányt. Ő csak szépen besétált, a kandalló előtt leült és egy szót sem szólt. Mikor a többiek megunták faggatását, egyre aggódóbb pillantásokkal nézték a lány testét borító horzsolásokat. Hermione lábait maga elé húzta, és fejét térdeire támasztotta.

Úgy jó ötpercnyi hallgatás után megmoccant és a mellette fekvő táskából előhúzott egy széttört poharat, majd Harry kezébe nyomta. A többiek hitetlenkedve nézték a lányt, nem tudták elhinni, hogy amit a fiú a kezében fog. Az tényleg az, ami. Végül Piton törte meg a csöndet.

- De hát hol volt és hogyan pusztítottad el? - suttogta a szavakat miközben szemét a lányon, tartotta. Hermione kisvártatva megszólalt.

- Tegnap Luna adott egy ötletet, hogy ott keressem, ami a számára a legfontosabb volt az iskolában. Reggel… - nyelt egy nagyot - reggelre összeállt a kép és lementem a Titkok Kamrájába, ott volt egy fal mögötti kamrában. Vér kellett a kinyitásához. - nézett rá tenyerére, ami még mindig vörös volt. Egész idő alatt egy kicsit sem rezdült az arca, mint aki nem érez semmit, és nem gondolkodik semmin. Igazából ez volt a valóság, Hermione számára reggel óta megállt az élet. A fiúk mocorgása térítette magához, majd folytatta a mesélést.

- Bejutottam és a kupa ott állt egy emelvényen. Mikor beléptem a kehelyből előszállt a lélekdarab és sértegetett, majd fenyegetett.


„- Ki vagy te sárvérű? Neked én elérhetetlen vagyok! - köpte a szavakat a szellem. – Ide csak az juthat fel, akiben nincs semmi érzelem és gondolat.

- Akkor én vagyok erre a legalkalmasabb. - Azzal közelebb lépett és a szellem kiabálása ellenére felemelte a fogat tartó kezét és lecsapott. A pohárból csak úgy, mint azelőtt a többiből is hangos jajveszékelés és kiabálás hallatszott, majd vérszerű anyag folyt ki a résen, amit a fegyver okozott. Hermione ezután még sokáig térdelt a hideg és nyirkos padlón. Pontosan azt érezte, hogy már nincs miért élnie. Nincs miért ott lennie. Belefáradt a harcokba, belefáradt az üldöztetésbe. Csak nyugalomra vágyott. Aztán eszébe jutottak barátai, hogy tudniuk kell az elpusztított horcruxról. Felállt és visszabotorkált a járaton keresztül. Végül a pince folyosó egyik ajtaja előtt kötött ki már maga sem tudja hogyan.”

- A Baziliskus foggal pusztítottam el - mutatott a mellette fekvő táskára, amiből félig kikandikált a csontszerű képződmény. Ron fogta és kivette a táskából, majd körbeadta a többieknek. Mindenki lelkendezett és ujjongott, még Piton is elmosolyodott egy kicsit, ám amikor észre vette a lány semmitmondó üres tekintetét megrémült.

- Mi a baj Hermione? - a lány ráemelt szemeit, de azokban semmi sem tükröződött. Ekkor Ginny vett észre valamit a táskából kilógva. Idegesen kérdezte meg barátnőjét a papírra mutatva.

- Hermione mi ez?! - hangja elhaló volt, de mégis tisztán csengett. A barnahajú lány a táskára és a levélre fordította tekintetét, de arca még csak nem is rezdült. Ginny a levélért nyúlt majd kibontotta, és olvasni kezdte. A végére már patakokban folyt a könnye és kiesett a levél a kezéből. Harry próbálta nyugtatni, de a lány egyre csak sírt. Alex felvette az elejtett papírt, és hangosan olvasni kezdte.

Kedves Ms Granger!


Sajnálattal kell közölnünk, hogy a ma éjszaka folyamán támadás érte szüleit, melyben életüket vesztették. Az auror parancsnokságot hajnali 2-kor értesítették a házuk fölött lebegő sötét jegyről. Tudom, hogy most mennyire nehéz lehet önnek, de még egy rossz hírt kell, hogy közöljek önnel. Sajnálom a nyers és bárdolatlan formámat eme tragikus pillanatban, de önnek be kelllene fárad jönnie a hivatalba az azonosítás végett. Nem tudtuk biztosra megállapítani, hogy mi is végzett a szüleivel de a testi nyomokból ítélve hosszú kínzás után lelték halálukat. Még egyszer őszinte részvétem és sajnálom, hogy ilyen dolgokkal kell megnehezítenem az életét. Holnap délután 2-kor várom a hivatalban. Van itt egy levél, amit önnek címeztek, de ezt csak személyesen adhatom át. Előre is köszönöm megértését.

Őszinte tisztelettel
Kingsley Schacklebolt auror parancsnok


Mindenki magába zuhant a levél hallatára. Eileen odabújt bátyjához, Draco lehajtott fejjel állt a kanapé mögött. Harry még mindig a zokogó Ginnyt ölelte. Ron oda akart menni Hermionehoz, de egy kéz visszatartotta. Mikor hátranézett egy komoly képű Blaiset látott, aki csak enyhén megrázta a fejét és Pitonra nézett.

A férfi még mindig csak tágra nyílt szemekkel bámult maga elé. Aztán térdre ereszkedett és odament a lány mellé. Hermione még mindig merev arccal bámulta a szőnyeg rojtjait. Azt sem vette észre, hogy a férfi óvatosan átkarolja.

- Hermione annyira sajnálom - nézett rá Harry, akinek már könnyesek voltak a szemei. Ám a lány ezt is közömbösen fogadta. Csak ült és meg se mozdult nem törődve az őt ölelő Perselussal és a vigasztalni próbáló barátaival.

- Erről senki sem tehet csakis én - hangja érzelemmentes volt.

- Miket beszélsz! Nem te tehetsz róla! Erről egyedül, azaz állat tehet, aki kiküldte a kutyáit. - Pitont mélységes undor fogta el mikor Voldemortra gondolt. Most ha lehet még jobban el akarta pusztítani.

- Hermione kérlek, nem tegyed ezt. Ne kínozd magad! - kérlelte Ginny. De mikor a barnahajú lány ránézett, még a vér is meghűlt az ereiben. Hermione szemei most zavarosak voltak és érdektelenül bámulták a vörös lányt.

- Nem kínzom magam, mert nem érzek semmit. Egyáltalán semmit. Nem is gondolkodom… nincs semmi a fejemben, se a lelkemben. Én hajnalban meghaltam a szüleimmel együtt és délelőtt a horcruxal együtt - felemelte tekintetét és a többiekre nézett, akik értetlenül és rémülten nézték a lányt.

- Nekem már nincs miért élnem. A dolgom elvégeztem, szóltam nektek a kehelyről és most már semmim sincs. Mindennek vége.

- Ne mondj ilyeneket. Nincs hozzá jogod! - emelte fel hangját Perselus mire a lány a szemébe nézett.

- Ha nem hiszel nekem, nézz a fejembe. - Piton azt tette, látta a lány minden gondolatát és emlékét. Érezte érzéseit majd a nagy semmi következett. Hermione ott állt a nagy fekete üresség közepén.

Ő próbálta elérni, de minden hiába való a lány alakja egyre távolabb kúszott tőle. Hirtelen lépett ki Hermione fejéből, aminek következtében megszédült. Remegő ajakkal és ködös szemmel nézett a lányra, akit annyira szeret. Igen, szereti ez már biztos, de ha ő most feladja, akkor mi értelme volt? Két keze közé fogta a lány arcát, és úgy mondta neki.

- Na idefigyelj, te bolond nőszemély! Ha azt hiszed, hogy egyedül vagy, nagyon tévedsz! Itt vannak a barátaid, és itt vagyok én is. Nekünk szükségünk van rád érted? - Egy könnycsepp gördült le a férfi arcán, ami a többieket is meghökkentette. „Piton sír. Piton is csak ember. Vannak érzései.” Effajta gondolatok cikáztak a fejükben.

- Szükségem van rád! Mert szeretlek, ne hagyj itt, kérlek. - Suttogását szinte csak a lány hallotta. Mikor már a férfi fel akarta adni a próbálkozást, lehajtott fejét egy apró kéz simogatta meg. Bőrén végigfutott a hideg, mikor belenézett a barna szempárba, amibe lassacskán visszatért az élet. Hermione lassan közelített a férfi ajkaihoz, aki - megfeledkezve a jelen lévő plusz öt emberről - megcsókolta a lányt. A különböző krákogások és köhentések ellenére nem zavartatták magukat.

Ellenben mikor egy hangos csattanással valaki földet ért már ők is szétváltak és a zaj eredetét keresték. Nem is kellett sokáig várniuk, mert a kanapé mögül egy vörös üstök emelkedett föl hosszas káromkodások közepette. Mindenki elmosolyodott Ron parádés mutatványán, még Hermione is mutatott valami reakciót.

- Na, ha Hermione reagál a hülyeségemre, akkor napi 24 órában hajlandó vagyok összetörni magam - jelentette ki határozottan. De mikor a lányra nézett elakadt a szava, immáron Hermione szeméből is hullottak a könnyek és biztonságot keresve bújt Perselus karjaiba, aki óvón ölelte át a törékeny nőt. Az éjszakát ott töltötték a bájital tanár lakosztályában. Reggel nagy ásítozások és nyögdécselések közepette ébredt a társaság.

- Reggelt mindenkinek - nyögte Ron aki a derekát, tapogatta. Mindenfelől jöttek a viszonzások.

- Akkor ti menjetek reggelizni, a mai napra leigazolom nektek a hiányzást. Délután pedig elkísérem Hermionet a hivatalba! - nézett szigorúan a férfi. Mindenki bólogatott és lassan elhagyták a pince szobát.

- Szólok az igazgatónőnek, hogy mi történt, és hogy hova megyünk.

- Rendben de… Perselus kérlek, ne tudja meg az egész iskola. Utálom, ha olyanok szánakoznak fölöttem, akik nem is ismernek - A férfi biccentett egyet és a lány útnak indult barátaival.

A délutáni látogatás a Minisztériumban megrázó volt. Kingsley próbálta minél elviselhetőbbé tenni, de ez nem nagyon sikerült. Hermione alig ismerte föl szülei testét és borzadva gondolt bele mennyit kellett szenvedniük.

- Ők azok. Ez biztos… Mikor temethetem el őket? - Hangja erőtlen volt és rekedt.

- Még a holnapi nap, de ha gondolod, segíthetek, hogy neked ne kelljen még ezzel is bajlódni. Csak mondd el, hogy melyik temetőben akarod, és milyen legyen.

- Köszönöm azt hiszem… elfogadom. Nah… a városunk melletti kis temetőben jó helyük lesz. Nem kell semmi felvágás, csak én és a barátaim leszünk ott. A szüleimnek rajtam kívül már nincs senkije. Így lesz a legjobb.

- Még lenne itt valami Hermione. Egy levelet találtunk a szüleid holtteste mellett. Neked címezték. Felbontottuk, mert mindent át kellett vizsgálni, de ne izgulj egyedül én láttam mi áll benne – vett ki a zsebéből egy megviselt borítékot és odaadta a lánynak.

- Köszönöm. Majd inkább otthon olvasom el, ha nem gond. - Az auror sajnálattal nézett a fiatal lányra.

- Biztos vagy benne? Elég megrázó - mormogta a férfi, higgadtnak szánt hangja most megremegett.

- Igen.

- Rendben akkor írok neked, ha elrendeztem mindent. - Azzal elköszöntek és Pitonék visszatértek a Roxfortba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.